A Dragon Ball fenoménnal először a kilencvenes évek közepén találkoztam. Akkoriban a francia TF1 televíziós csatornán keresztül ismerkedtem meg vele, ahol a Club Dorothée fiataloknak szóló műsora keretein belül sugározták olyan legendás Anime sorozatok mellett mint a Sailor Moon, City Hunter (Nicky Larson), Ranma 1/2, vagy a Saint Seiya, hogy csak egy párat említsek...
Mindig édesapámat kértem meg, hogy vegye videókazettára az újabb részeket, míg én a suliban szenvedtem alig várva, hogy hazaérhessek és megnézhessem, hogy ezúttal ki hogyan labdázik kivel a levegőben és melyikük milyen újabb szintre tápolja magát. Megvágták a véresebb jeleneteket, igen, de ilyet még sosem láttam azelőtt. A karakterek ereje egyszerűen átütötte a TV képernyőjét.
Idővel kis hazánkba is beszivárogtak a DBZ verekedős videojátékok, amiket Super Nintendon játszottunk a barátaimmal. Ha valaki küldött egy Kamehamehát, az nagyon penge srácnak számított, hiszen még használati utasításunk sem volt hozzá, szóval legtöbbször csak a a Street Fighter és Mortal Kombat gombkombinációihoz hasonló mozdulatokat próbáltunk beletekerni a kontrollerbe, több-kevesebb sikerrel.
Pár évvel később megéltük az RTL Klubos botrányt is, de a Dragon Ball megállíthatatlan volt.
Voltak akik csak a brutalitást látták benne, de ha odafigyeltünk, akár a kemény munka, elhatározottság, kitartás, önfegyelem, megbocsátás, csapatmunka és barátság leckéjét is elsajátíthattuk azokban a fél órákban.
1999 elején egyszer a szokásos utat róttuk a PeCsa bolhapiacra, ahol akkoriban még a nagy 576 Martinja is a cuccait árulta. Szó szót követett és a következő hétvégén már vittem is neki a rajzot, amit odafönt láthattok. Tényleg betette a csevegőbe (99/4), ahogy ígérte. (A nevemet azért csak nem tudta megjegyezni.)
Ezekkel az emlékfoszlányokkal és egy rég elfeledett rajzzal szerettem volna tisztelegni Akira Toriyama előtt. Nyugodjék békében. A Dragon Ball Z mindig is a nagyok egyike marad.
